A szociológia (a latin socius, azaz ?társ?, ?társaság?; valamint a görög ?????, lógos, azaz ?-tudás?, ?-tudomány? szavakból) a társadalmi élet összetevõi, az egyének, csoportok, szervezetek, intézmények (család, iskola, egyház, állam stb.) életének, mûködésének törvényszerûségeit, szabályait és folyamatait vizsgáló elméleti és gyakorlati tudomány.

A szociológusok a társadalmi és társas viselkedést tanulmányozzák az emberek által alkotott társadalmi, vallási, politikai és gazdasági intézményeken, szervezeteken, csoportokon belül.

A szociológiát annak korai, 19. századi mûvelõi, Comte és követõi leginkább a természettudományokhoz tartozó tárgyként kezelték azt, amely a társadalmi jelenségek tanulmányozásához a természettudományokhoz is használt módszertant alkalmazza. Az empiricizmus és a tudományos módszer hangsúlyozása kétségbevonhatatlanul megalapozta a szociológiára és annak megállapításaira irányuló igényt, valamint meg is különböztette a szociológiát más, kevésbé empirikus területektõl, mint például a filozófia.

Noha a szociológia Comte-nak abból a meggyõzõdésébõl nõtte ki magát, hogy idõvel minden más tudományos érdeklõdést maga alá rendel, végül a szociológia nem helyettesít más tudományokat. Ehelyett a szociológiát kell más tudományokhoz képest meghatározni (pszichológia, közgazdaságtan stb.). A szociológiai tudomány ma az emberiség szervezeteinek, intézményeinek és kölcsönhatásaiknak vizsgálatánál összehasonlító módszerrel dolgozik. Ez az elv részben az összetett ipari társadalom szervezetére koncentrál, egyúttal a legtöbb szociológia tanszék szerte a világon támogatja a multikulturális és multinacionális tanulmányokat.

Volt tehát itt egy történet, egy magyar szociológiatörténet, amely megírható lett volna, illetve íratott és íratik. Ahhoz azonban, hogy ez a történet legitimálódjék a szakmán belül, hogy tehát ez a történet a szakma társas identitásának alkatrészévé váljék, végbe kellene mennie az Alexander által posztpozitivistának nevezett fordulatnak. Talán ennek el?jele volt a már fentebb emlegetett heves vita a Replikában, ahol az "interpretatív szociológia" harsonái megreszkettették a pozitivista empirizmus Jerikó-falait.

Ami pedig a kezdetet illeti, különösen R. Várkonyi Ágnesnek a magyar pozitivista történetírásról írott monográfiája és saját kutatásunk alapján úgy gondolom, hogy ez a kezdet nagyjából a múlt század negyvenes éveire tehet? (amikor például Lónyai Menyhért Comte-ot ismerteti), amikor a pozitivizmus fogalmai, látásmódja, törvénykeres? aspirációi fellelhet?k Kemény Zsigmond, Szontágh Gusztáv, Kossuth Lajos stb. munkáiban. Ehhez képest, mondjuk, Tessedik Sámuel és Berzeviczy Gergely olyan el?futárféle helyzetben van a magyar szociológiatörténeten belül, mint Montesquieu az egyetemesen belül.

Ez körülbelül megfelel a Comte-Spencer-Mill-féle 19. századi szociológia paradigmájának. De felmerül a kérdés: "Tudományosnak lenni: nem kell-e, hogy ez a megismerés felhagyjon a történetszociológia nagy elméleteinek szintetizáló és globalizáló ambícióival?" (Aron 1967: l7). S e ponton belép a társadalomfilozófia és szociológia elhatárolásának problémája. A problémát Aron figyelemre méltó módon oldja meg vagy hárítja el, ekként:

Ahelyett, hogy minden pillanatban feltettem volna magamnak a kérdést, hogy mi releváns abból, amit joggal keresztelünk szociológiának, arra törekedtem, hogy a szociológusok gondolkodásának lényegét megragadjam anélkül, hogy elfelejtettem volna, mit tekintünk a szociológia specifikus intenciójának, anélkül, hogy azt is elfelejtettem volna, hogy a múlt században ez az intenció elválaszthatatlan volt filozófiai koncepcióktól és egy politikai eszményképt?l.

A föltett kérdésekre a következ? választ adja:

Egy olyan definíciót fogadtam el, amelyr?l elismerem, hogy elég tág, de anélkül, hogy önkényesnek hinném. A szociológia olyan vizsgálódás, amely a szociálisnak mint olyannak a tanulmányozása akar lenni, akár az interperszonális viszonyok elemi szintjén, akár a nagy összességek, osztályok, nemzetek, civilizációk vagy, hogy a most szokásos kifejezést vegyük, globális társadalmak makroszkopikus szintjén. Ez a meghatározás azt is lehet?vé teszi, hogy megértsük, miért is oly kínosan nehéz szociológiatörténetet írni, tudni, hogy hol kezd?dött, és hol végz?dik.

Kérdés persze: szociológia volt-e, amit Comte vagy Spencer m?velt? Láttuk, hogy Parsons szerint nem; s mivel az ötvenes-hatvanas évek parsonsiánusok vagy - ami ebb?l a szempontból egyre megy - antiparsonsiánusok voltak, az amerikai szociológiából kitörl?dött az a tudat, hogy Weber és Durkheim el?tt is volt szociológia. Marx, persze, kivétel volt a társadalomkritikai irányzatnak köszönhet?en. De fellépett itt egy koincidencia. A neopozitivista empirizmus a szociológiában egyre inkább tért nyert azzal párhuzamosan, ahogyan a matematikai statisztika módszerei fejl?dtek.

Ennek értelmében Alexander szerkeszt egy sémát, a szociológia tudományos kontinuumának sémáját, melynek egyik vége a metafizikai környezet (elméletek), a másik pedig az empirikus (tények). A két vég között a következ? komponenseket jelöli ki: általános preszuppozíciók, modellek, fogalmak, definíciók, osztályozások, törvények, komplex és egyszer? állítások, metodológiai állásfoglalások, megfigyelések. Az egyes komponensek magukon belül tovább modifikálhatók (például általános preszuppozíciókon belül: ideológiai orientációk).

Azon kiváló kollégáink, akik Saád József dolgozatában meg vannak idézve mint olyanok, akik a magyar szociológia történetét (esetleg az egyetemest is, mint Tamás Pál) lényegileg a második világháború után keletkeztetik (ami, persze, a szociológia szempontjából nálunk csak a hatvanas éveket jelenti), s azt, ami el?tte történt, azt a tudomány "prehistorikumához" (Némedi Dénes), intézményesülés el?tti múltjához (Kulcsár Kálmán), egyfajta "prototudományhoz" (Tamás Pál) sorolják, nyíltan vagy hallgatólagosan, s?t olykor hallgatólagosan önmaguk ellenében, elfogadják a pozitivista empirizmus Alexander felsorolta négy tézisét.

Ez utóbbi tézis következménye az is, hogy a tudomány haladását metodológiai innovációnak fogják fel (mellesleg erre jó példát nyújtott Róbert Péter és Moksony Ferenc hozzászólása a Replika vitájában), mivel a tudományt érint? kihívásokat "obszervacionálisnak" fogják fel. Innen az általános törekvés a megfigyelési kijelentések tiszta formájának elérésére. Mivel pedig a matematika nyelvér?l úgy t?nik, mintha megszabadította volna magát minden nem-empirikus befolyástól és tartalomtól, a tudományos diskurzus preferált nyelvévé válik.

Egy ésszer? tudományfelfogásnak magában kell foglalnia az egymással szemben álló tudományos nézeteket, s meg kell engednie a tudósok alaphiteinek és alapértékeinek a változását. Egy személyt tudósnak - akár nagy tudósnak is - elismerni annyit jelent csupán, hogy elismerjük: kompetens a tudományban, ami nem zárja ki, hogy sok tekintetben tévedett vagy téved (Polányi 1994: 28l).

Ami mármost a szociológiát illeti, van neki egy specialitása, amit úgy fejezhetnénk ki, hogy a szociológiának - a filozófiáról szóló, fentebb említett pesszimisztikus mondástól eltér?en - igazában véve nem ezer, hanem tulajdonképpen két nagy feje van, s ezek kiabálnak egymásra kígyót-békát.

Ennek fényében a mi, mostani vitánk arról, hogy volt-e s miként magyar szociológiatörténet, nem más, mint saját történeti hagyományaink kutatása. Azt, hogy mi a szociológia definíciója, nem lehet logikai-racionális úton, önmagában véve megmondani, mert már annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mi a tudomány, sem lehetséges a tudományra vonatkozó különböz? felfogások - történetiek és aktuálisak - számbavétele nélkül. Azt, hogy mi a szociológia, következésképpen, csak úgy lehet megközelíteni, ha számba vesszük, hogy mit mondtak el?ttünk az err?l gondolkodók.

De ez a tényállás magán a tudományon belül is megjelenik. Ez fogalmazódott meg a Kuhn-féle paradigmaelméletben. Kuhn - aki, mint maga megjegyzi, tanult Polányi hallgatólagostudás-elméletét?l - a paradigmákat összemérhetetleneknek tartja, vagyis a különböz? paradigmák közötti különbséget olyannak tekinti, mint a mágikus és tudományos világvízió közti különbséget. Innen egyenes út vezetett a Feyerabend-féle episztemológiai anarchizmushoz, majd a posztmodern tudományelmélethez, mely minden univerzalitást tagad.

Ez még a kémiai laboratóriumi kísérlet esetén is így van. Polányi Mihály pedig - aki évtizedekig kísérletezett laboratóriumokban - arra hívja fel a figyelmét azoknak, akik a természettudományokhoz "botfül?ek", hogy egyetlen kísérleti eredmény sem beszél "magától", a kísérleti eredményeket mindig értelmezni kell, s maga ez az értelmezési folyamat nem foglalható szabályokba, nem igazolható empirikusan, hanem a kutató felel?s személyes döntését igényli (Polányi l964: 28-3l).

Emez egy szempont egyoldalú kiemelésével, úgy t?nik számomra, abszurd következtetésekhez jutunk, ami viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy a professzionalizáció és intézményesülés vizsgálata nem hasznos és értelmes kutatói tevékenység. Hogy miért volt olyan ellenállás a szociológiával szemben, mondjuk, Németországban (amivel például Lukács sokat foglalkozik Az ész trónfosztásában) vagy a századel?n és különösen a két világháború között Magyarországon, ez izgalmas kultúr-, politika- s egyéb történeti kérdés, de nem alterálja azt például, hogy Erdei, Horváth Barna, Hajnal István, Molnár Antal (lásd l922-ban megjelent Zeneszociológiáját) szociológiaelméleti vagy társadalomtani (Dékány István) m?veket írtak.

Ezek a perspektívák természetesen egy m?vön belül is keveredhetnek egymással, de nyilvánvalóan egy perspektíva is dominálhat, s az ábrázolás, mint föntebb említettük, mindig függvén az interpretátor megismerési érdekét?l, egy "m?fajon" belül is több, egyformán releváns képet szerkeszthet. Csak példaként említjük itt meg Scott Lash szociológiatörténeti exkurzusát a posztmodernizmus szociológiájáról írott könyvében, ahol is a szociológia keletkezését (amelyet ? amerikai behatásra, Parsons nyomán a századel?re lokalizál) a századel? m?vészeti modernjének megjelenésével úgy hozza kapcsolatba, ahogyan Panowsky a gótikát a skolasztikával: az antifundacionalista beállítódás tudniillik megfelel a festészet nonfigurativitásának mint a realitás megragadásról való lemondásnak (Lash l989: 10-11).

Álláspontunk szerint a dönt? kérdés a kognitív identitás dimenziójában d?l el, melyhez képest a társas identitás (vagyis az intézményesülés és professzionalizálódás) magának a szociológiának küls?dleges oldala, míg a történeti identitás feloldódik a kognitív identitásban, vagy inkább a kognitív identitás nem más, mint maga a történet. A szociológia fogalma azonos a történetével. Ez kétségtelenül hegeliánus eredet? gondolat. Hegel szerint a filozófia története nem más, mint a logikai kategóriák egymásutánjának (ahogy azt Hegel A logika tudományában felsorakoztatta) a kidolgozása.

Saád - miként tanulmányának címéb?l is látható - úgy exponálja a szociológiatörténet problémáját általában és a magyar szociológiatörténetét különösen, hogy az lényegében véve a tárgy mibenlétének s ezzel együtt a feldolgozás mikéntjének a problémája. Tárgyi szempontból a történet tárgya lehet a társadalmi gondolkodás, lehet a szociológiai gondolkodás, lehet a szociológiai elmélet (vagy társadalomtan) s végül a szociológia mint diszciplína. A feldolgozás szempontjából mindegyikhez hozzárendel egy "m?fajt": lehetséges a társadalmi gondolkodás esetén tudás- és/vagy történetszociológiai elemzés, a szociológiai gondolkodás esetén eszmetörténeti áttekintés, a társadalomtanok vagy szociológiai elméletek esetén történeti feldolgozás, a szociológia mint diszciplína esetén tudománytörténeti-tudományszociológiai feldolgozás.

Miután nem vitatható, hogy a szociológia tudományát nem Magyarországon találták fel, arra a kérdésre: mikor kezd?dött a szociológia története Magyarországon, csak akkor lehet választ adni, ha el?zetesen tisztáztuk, hogy mikor kezd?dött a szociológia egyáltalán. Ennek megválaszolásához viszont valahogy döntést kell hozni abban a kérdésben, hogy mi is a szociológia mint olyan. Ez utóbbi kérdés kapcsán nyugodtan egyetérthetünk abban, hogy ránk, szociológusokra is érvényes az, amit Kant a jogászokról mondott, miszerint a jogászok már kétezer éve nem tudnak egyetérteni abban, hogy mi a jog fogalma - mi viszont csak kevesebb mint kétszáz éve vitatkozunk ezen.