Emez egy szempont egyoldalú kiemelésével, úgy tûnik számomra, abszurd következtetésekhez jutunk, ami viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy a professzionalizáció és intézményesülés vizsgálata nem hasznos és értelmes kutatói tevékenység. Hogy miért volt olyan ellenállás a szociológiával szemben, mondjuk, Németországban (amivel például Lukács sokat foglalkozik Az ész trónfosztásában) vagy a századelõn és különösen a két világháború között Magyarországon, ez izgalmas kultúr-, politika- s egyéb történeti kérdés, de nem alterálja azt például, hogy Erdei, Horváth Barna, Hajnal István, Molnár Antal (lásd l922-ban megjelent Zeneszociológiáját) szociológiaelméleti vagy társadalomtani (Dékány István) mûveket írtak. A tudományszociológiai megközelítés magának a tudománynak a története szempontjából csak szubszidiárius jelentõségû.

Mármost a tudományszociológiai megközelítés Némedi Dénesnél látensen és részben (a másik részére még visszatérek), Tamás Pálnál teljes egészében összefonódik azzal, hogy a szociológiát empirikus, matematikai statisztikával operáló részére szûkítik. Így mindazok, akik nem ilyen metodológiával dolgoztak, csak a tudomány "prototudományos" korszakához, "prehistorikumához" tartozhatnak. Ez a felfogás zárja ki, hogy szociológiatörténeti vagy szociológiai elméleti/társadalomtani történetet lehessen írni a magyar szociológia l945, pontosabban l960 elõtti történetérõl. Ezt a felfogást (mely szorosan véve még Max Weber vallásszociológiáját is kizárná az egyetemes szociológiatörténetbõl, mert nem alkalmazott, mondjuk, faktoranalízist) a magam részérõl episztemológiai megfontolások alapján semmiképpen sem tudom osztani. Hanem azokhoz az episztemológiai felfogásokhoz csatlakozom, amelyek azt állítják, hogy teoretikus keret nélkül a tények nem azonosíthatóak, tehát úgy gondolom - miként ezt a Parsons idézte Henderson fogalmazta -, "egy tény tapasztalati kijelentés egy fogalmi séma értelmében" (Parsons l977: 27). Nem kívánom itt felsorakoztatni azokat az episztemológiai felfogásokat, melyek kategorikusan elvetik azt a nézetet, melyet a múlt század olyan nagy pozitivistái, mint John Stuart Mill és sokan mások vallottak, hogy tudniillik a tudományos kutatás mindig az empíriából indul, aztán az általánoshoz, a törvényhez jut el. Úgy gondolom, hogy Husserl és Merleau-Ponty (meg, persze, sokan mások, lásd lejjebb) után egyszerûen tarthatatlan az a nézet, hogy a tudás az érzetadatokkal kezdõdne. Nem akarok viccelõdni, de ezt még Lenin is tudta, mikor arról beszélt a Filozófiai füzetekben, hogy a legalacsonyabb szintû általánosításban is van egy darab fantázia. Ez egy erõs tézis, és konkrétan azt jelenti: tagadjuk, hogy például empirikusan el lehetne dönteni, miszerint a szociológiának a, mondjuk, Comte-Spencer-Mill, Durkheim, Weber, Simmel, Lazarsfeld stb., stb. által adott önmeghatározása közül melyik a "helyes". Ezzel az állítással viszont semmiképpen sem akarjuk tagadni, hogy az empirikus kutatás - szeretném hangsúlyozni ezt a szót - közremûködhet valamely teoretikus állítás megerõsítésében vagy megcáfolásában.

Replika 23-24.szám