Ennek fényében a mi, mostani vitánk arról, hogy volt-e s miként magyar szociológiatörténet, nem más, mint saját történeti hagyományaink kutatása. Azt, hogy mi a szociológia definíciója, nem lehet logikai-racionális úton, önmagában véve megmondani, mert már annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mi a tudomány, sem lehetséges a tudományra vonatkozó különbözõ felfogások - történetiek és aktuálisak - számbavétele nélkül. Azt, hogy mi a szociológia, következésképpen, csak úgy lehet megközelíteni, ha számba vesszük, hogy mit mondtak elõttünk az errõl gondolkodók. Itt persze, szembe kell néznünk a sokféleség nehézségével, többek között azzal is, hogy a szociológiával foglalkozók kétségbe vonják, szociológia-e egyáltalán az, amit a másikuk mûvel. S ez, természetesen, nemcsak explicit módon történik. Simmel például elveti azt a felfogást, amely szerint a szociológia valamilyen, a már létezõ társadalomtudományokat valamiképpen szintetizáló tudomány lehetne (erre találja ki az õ "formális szociológiáját"). Ha ezt a nézetet így elfogadnánk, akkor nemcsak, mondjuk, Pulszky Ágostot kellene kiiktatni a szociológiából, aki szerint a szociológia négy tudományból áll (közgazdaságtan, moráltudomány, politikatudomány, állam- és jogbölcselet), hanem Mannheimet is, aki szerint a szociológia egyik része a szintetizáló vagy kultúrszociológia, amely más tudományok eredményeit ötvözi. Erre természettudomány-történeti analógiát is lehetne mondani. Kopernikusz biztosan elvetette volna Kepler elliptikus bolygópályáit, vagy ma a fizikusok elvetik azt az asztronómiát, melyet Kepler mûvelt, Einstein pedig nem akarta elfogadni a Heisenberg-féle határozatlansági relációt, ennek dacára azonban õk még mind elismertek, mint az égi mechanika és fizika tudományának nagy felfedezõi. Vagyis, mindannyian tudósoknak tartjuk õket, mert elismerték a tudomány nagymértékben hallgatólagos premisszáit, noha bizonyos kérdésekben gyökeresen szemben álltak egymással.

Replika 23-24.szám