Azon kiváló kollégáink, akik Saád József dolgozatában meg vannak idézve mint olyanok, akik a magyar szociológia történetét (esetleg az egyetemest is, mint Tamás Pál) lényegileg a második világháború után keletkeztetik (ami, persze, a szociológia szempontjából nálunk csak a hatvanas éveket jelenti), s azt, ami elõtte történt, azt a tudomány "prehistorikumához" (Némedi Dénes), intézményesülés elõtti múltjához (Kulcsár Kálmán), egyfajta "prototudományhoz" (Tamás Pál) sorolják, nyíltan vagy hallgatólagosan, sõt olykor hallgatólagosan önmaguk ellenében, elfogadják a pozitivista empirizmus Alexander felsorolta négy tézisét.

Az ilyen felfogásokkal szemben viszont Alexander arra mutat rá:

az újabb intellektuális történelem egyik legnagyobb iróniája rejlik abban, hogy miközben a társadalomtudományok továbbmentek az empirikus megfontolásoknak a metafizikaiaktól való elszakítása, a megfigyelési problémáknak a "filozófiaiaktól" való végérvényes szétválasztása, a filozófiának tényre való redukálása irányában, egy hatalmas mozgalom fejlõdött ki a filozófia és a természettudomány történetében, amely egyre növekvõ mértékben vált érzékennyé a tudományos munka nem-empirikus, "általánosított" aspektusainak önálló befolyására (Alexander 1982: l9).

Ennek a mozgalomnak iniciátoraiként Alexander Polányit és A. Koyrét nevezi meg, s posztpozitivista irányzatnak nevezi, eltérõen a neokantiánus antipozitivizmustól, amely a humán- és természettudományok radikális szétválasztásának tézisét állította fel. Ezt az antipozitivizmust Alexander elveti, éppen azért, mert az új, posztpozitivista irányzat döntõ felfedezése az, hogy a természettudományok sem olyan objektívek, ahogyan azt még Weber is hitte. Fentebb ezt láttuk már Polányit idézve. Alexander a következõ pontokban foglalja össze tézisszerûen a posztpozitivizmust (hivatkozva különbözõ szerzõkre): 1. minden tudományos adat elmélettel van átitatva; 2. empirikus elkötelezettségek nemcsak experimentális bizonyítékra vannak alapítva; 3. az általános teoretikus munkálkodás normális körülmények között inkább dogmatikus és horizontális, mint szkeptikus és vertikális (ez azt jelenti, hogy nem falszifikáción keresztül fejlõdik az elmélet, hanem reziduális kategóriák, kiegészítõ hipotézisek, cirkularitások - ahogy Polányi nevezi az ilyen mûveletet - bevezetésével); 4. fundamentális elmozdulások csak akkor következnek be a tudományos vélekedésben, amikor az empirikus változások egybeesnek elérhetõ alternatív teoretikus elkötelezettségekkel.

Replika 23-24.szám