Álláspontunk szerint a döntõ kérdés a kognitív identitás dimenziójában dõl el, melyhez képest a társas identitás (vagyis az intézményesülés és professzionalizálódás) magának a szociológiának külsõdleges oldala, míg a történeti identitás feloldódik a kognitív identitásban, vagy inkább a kognitív identitás nem más, mint maga a történet. A szociológia fogalma azonos a történetével. Ez kétségtelenül hegeliánus eredetû gondolat. Hegel szerint a filozófia története nem más, mint a logikai kategóriák egymásutánjának (ahogy azt Hegel A logika tudományában felsorakoztatta) a kidolgozása. Minden filozófus egy meghatározott fogalom (például Descartes a mechanizmus, Spinoza a szubsztancia) álláspontján áll, melyet õ "fedezett fel", ez benne és mûvében örök, a többi csak világnézet, és mint ilyen, mulandó. Egy ilyen ábrázolásnak azonban elõfeltétele, hogy - posztmodern kifejezéssel - legyen egy metanarratíva, melynek keretében egy résztörténet, mint a filozófia története, elhelyezhetõ és igazolható. Lyotard és Rorty, s egyáltalán a posztmodernek nyomán elfogadom, hogy ilyen metanarratíva csak akkor lehetséges, ha tételezünk egy abszolút észt, mint Hegel, és ráadásul az abszolút észt az emberi elme szintjén koncipiáljuk (mint ezt már Collingwood is kimutatta Hegel bírálatában, hogy Kierkegaard-t ne is említsük). Természetesen nem csak hegeli metanarratíva van és volt, hanem más is. A kommunizmus perspektívája (lásd Lukácsnál vagy Blochnál a "remény filozófiájában") vagy Habermasnál a felvilágosodás projektuma hasonló metanarratívák. Ha pedig a metanarratívát elvetjük, akkor nem marad más hátra, mint a Weber-féle megismerõ érdek, amely a történeti folyamatról ideáltipikus konstrukciót csinál. Egy történetrõl Weber szerint több, egyformán érvényes ideáltípust lehet szerkeszteni. Lehet egy ilyen konstrukció "eszmeimmanens" történeti, lehet tudásszociológiai, lehet tudományszociológiai: tulajdonképpen ezek azok a "mûfajok", melyeket Saád az egyes tárgyakhoz hozzárendelt. A magam részérõl - egyébként Lucien Goldmann nyomán építkezve - egy olyan tipológiát preferálok, mely a "mûfajokat" a vizsgálandó tárgy, a szövegtõl való perspektíva távolsága alapján adja meg. Így megkülönböztethetünk: "kompilatív" (azaz a szerzõket és mûveiket kronológiai sorrendbe állító, utóbbiakat kivonatoló mûfaj; például Finkey Ferencnek van egy könyve a magyar jogbölcselet történetérõl, amely így épül fel), filológiai-hermeneutikai (amely egy szöveg belsõ logikai struktúráját igyekszik feltárni; például Weber elemzése Franklin Benjámin fiához írt "intelmeirõl" vagy ideáltipikus konstrukciói vallásszociológiájában az egyes vallásokról), tudományimmanens (amikor a szöveg tartalmát a kijelentéseinek igazsága szempontjából vizsgálják; ilyen például Marx Értéktöbbletelméletek címû munkája, vagy R. K. Merton kritikája a weberi bürokrácia-fogalomról), alkotáslélektani (ilyen részek vannak pl. Sartre Flaubert-könyvében), tudományszociológiai (a tudósközösség vizsgálata; ilyesmirõl beszél Kuhn, amikor azt boncolgatja, hogy kik alkotnak egy tudományos közösséget, de lényegében itt helyezkedik el a professzionalizálódás és intézményesülés is), tudásszociológiai (a Mannheim-féle "léthezkötöttség" vizsgálata) s végül ideológiakritikai (amikor a tudós általános vagy politikai világnézetének vizsgálata áll az interpretátor érdeklõdésének centrumában) perspektívát.

Replika 23-24.szám