Ami pedig a kezdetet illeti, különösen R. Várkonyi Ágnesnek a magyar pozitivista történetírásról írott monográfiája és saját kutatásunk alapján úgy gondolom, hogy ez a kezdet nagyjából a múlt század negyvenes éveire tehet? (amikor például Lónyai Menyhért Comte-ot ismerteti), amikor a pozitivizmus fogalmai, látásmódja, törvénykeres? aspirációi fellelhet?k Kemény Zsigmond, Szontágh Gusztáv, Kossuth Lajos stb. munkáiban. Ehhez képest, mondjuk, Tessedik Sámuel és Berzeviczy Gergely olyan el?futárféle helyzetben van a magyar szociológiatörténeten belül, mint Montesquieu az egyetemesen belül.

Ez körülbelül megfelel a Comte-Spencer-Mill-féle 19. századi szociológia paradigmájának. De felmerül a kérdés: "Tudományosnak lenni: nem kell-e, hogy ez a megismerés felhagyjon a történetszociológia nagy elméleteinek szintetizáló és globalizáló ambícióival?" (Aron 1967: l7). S e ponton belép a társadalomfilozófia és szociológia elhatárolásának problémája. A problémát Aron figyelemre méltó módon oldja meg vagy hárítja el, ekként:

Ahelyett, hogy minden pillanatban feltettem volna magamnak a kérdést, hogy mi releváns abból, amit joggal keresztelünk szociológiának, arra törekedtem, hogy a szociológusok gondolkodásának lényegét megragadjam anélkül, hogy elfelejtettem volna, mit tekintünk a szociológia specifikus intenciójának, anélkül, hogy azt is elfelejtettem volna, hogy a múlt században ez az intenció elválaszthatatlan volt filozófiai koncepcióktól és egy politikai eszményképt?l.

A föltett kérdésekre a következ? választ adja:

Egy olyan definíciót fogadtam el, amelyr?l elismerem, hogy elég tág, de anélkül, hogy önkényesnek hinném. A szociológia olyan vizsgálódás, amely a szociálisnak mint olyannak a tanulmányozása akar lenni, akár az interperszonális viszonyok elemi szintjén, akár a nagy összességek, osztályok, nemzetek, civilizációk vagy, hogy a most szokásos kifejezést vegyük, globális társadalmak makroszkopikus szintjén. Ez a meghatározás azt is lehet?vé teszi, hogy megértsük, miért is oly kínosan nehéz szociológiatörténetet írni, tudni, hogy hol kezd?dött, és hol végz?dik.

Kérdés persze: szociológia volt-e, amit Comte vagy Spencer m?velt? Láttuk, hogy Parsons szerint nem; s mivel az ötvenes-hatvanas évek parsonsiánusok vagy - ami ebb?l a szempontból egyre megy - antiparsonsiánusok voltak, az amerikai szociológiából kitörl?dött az a tudat, hogy Weber és Durkheim el?tt is volt szociológia. Marx, persze, kivétel volt a társadalomkritikai irányzatnak köszönhet?en. De fellépett itt egy koincidencia. A neopozitivista empirizmus a szociológiában egyre inkább tért nyert azzal párhuzamosan, ahogyan a matematikai statisztika módszerei fejl?dtek.

Ennek értelmében Alexander szerkeszt egy sémát, a szociológia tudományos kontinuumának sémáját, melynek egyik vége a metafizikai környezet (elméletek), a másik pedig az empirikus (tények). A két vég között a következ? komponenseket jelöli ki: általános preszuppozíciók, modellek, fogalmak, definíciók, osztályozások, törvények, komplex és egyszer? állítások, metodológiai állásfoglalások, megfigyelések. Az egyes komponensek magukon belül tovább modifikálhatók (például általános preszuppozíciókon belül: ideológiai orientációk).

Azon kiváló kollégáink, akik Saád József dolgozatában meg vannak idézve mint olyanok, akik a magyar szociológia történetét (esetleg az egyetemest is, mint Tamás Pál) lényegileg a második világháború után keletkeztetik (ami, persze, a szociológia szempontjából nálunk csak a hatvanas éveket jelenti), s azt, ami el?tte történt, azt a tudomány "prehistorikumához" (Némedi Dénes), intézményesülés el?tti múltjához (Kulcsár Kálmán), egyfajta "prototudományhoz" (Tamás Pál) sorolják, nyíltan vagy hallgatólagosan, s?t olykor hallgatólagosan önmaguk ellenében, elfogadják a pozitivista empirizmus Alexander felsorolta négy tézisét.

Ez utóbbi tézis következménye az is, hogy a tudomány haladását metodológiai innovációnak fogják fel (mellesleg erre jó példát nyújtott Róbert Péter és Moksony Ferenc hozzászólása a Replika vitájában), mivel a tudományt érint? kihívásokat "obszervacionálisnak" fogják fel. Innen az általános törekvés a megfigyelési kijelentések tiszta formájának elérésére. Mivel pedig a matematika nyelvér?l úgy t?nik, mintha megszabadította volna magát minden nem-empirikus befolyástól és tartalomtól, a tudományos diskurzus preferált nyelvévé válik.

Egy ésszer? tudományfelfogásnak magában kell foglalnia az egymással szemben álló tudományos nézeteket, s meg kell engednie a tudósok alaphiteinek és alapértékeinek a változását. Egy személyt tudósnak - akár nagy tudósnak is - elismerni annyit jelent csupán, hogy elismerjük: kompetens a tudományban, ami nem zárja ki, hogy sok tekintetben tévedett vagy téved (Polányi 1994: 28l).

Ami mármost a szociológiát illeti, van neki egy specialitása, amit úgy fejezhetnénk ki, hogy a szociológiának - a filozófiáról szóló, fentebb említett pesszimisztikus mondástól eltér?en - igazában véve nem ezer, hanem tulajdonképpen két nagy feje van, s ezek kiabálnak egymásra kígyót-békát.

Ennek fényében a mi, mostani vitánk arról, hogy volt-e s miként magyar szociológiatörténet, nem más, mint saját történeti hagyományaink kutatása. Azt, hogy mi a szociológia definíciója, nem lehet logikai-racionális úton, önmagában véve megmondani, mert már annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mi a tudomány, sem lehetséges a tudományra vonatkozó különböz? felfogások - történetiek és aktuálisak - számbavétele nélkül. Azt, hogy mi a szociológia, következésképpen, csak úgy lehet megközelíteni, ha számba vesszük, hogy mit mondtak el?ttünk az err?l gondolkodók.

De ez a tényállás magán a tudományon belül is megjelenik. Ez fogalmazódott meg a Kuhn-féle paradigmaelméletben. Kuhn - aki, mint maga megjegyzi, tanult Polányi hallgatólagostudás-elméletét?l - a paradigmákat összemérhetetleneknek tartja, vagyis a különböz? paradigmák közötti különbséget olyannak tekinti, mint a mágikus és tudományos világvízió közti különbséget. Innen egyenes út vezetett a Feyerabend-féle episztemológiai anarchizmushoz, majd a posztmodern tudományelmélethez, mely minden univerzalitást tagad.