Új gondolatokkal egy új vidékpolitikáért
| Rögzítette:Bruder Marton |
Keletkezés dátuma:2008-12-31 |
| Forrás URL: |
Rögzítés dátuma: 2008-12-31 |
Röviden tárgyalni a vidékpolitika kérdését nehéz vállalkozás. Ha viszont azt tűzzük célul, hogy indoklását adjuk, miért kell egy új vidékpolitikát célul tűzni, azt korlátozott terjedelemben is vállalhatjuk. Einstein gondolatának mondják: „súlyos problémáinkat lehetetlen megoldani a gondolkodásnak ugyanazon a szintjén, amelyen akkor voltunk, amikor e problémákat előidéztük.” Aki áttekinti az elmúlt 25 év magyar agrárpolitikáit, vagy amit annak hittek az éppen kormányon lévők, akkor megállapíthatja, hogy míg az EU-ban beszélhetünk több évtizedet átívelő vidékpolitikai programról, addig nálunk sajnos nem.
Kép forrása Sajnos, amikor az EU-ban már vidékpolitikában gondolkodtak, nálunk még csak mezőgazdaságról, esetenként agrárgazdaságról beszéltek. A Nemzeti Agrárkerekasztal (1997) tanácskozás konszenzussal elfogadott zárónyilatkozat első pontja is mindkét vonzatot alátámasztja: „A Nemzeti Agrárprogram, a NAP alapvető célja a magyar agrárgazdasági vertikum hosszú távra szóló és széles körű közmegegyezésen alapuló stratégiájának meghatározása.”
Az EU miniszterei 1996-ban elfogadták a Cork-i Nyilatkozatot, bizonyítva, hogy a mezőgazdaságnál, még a szélesen vett agrárgazdaságnál is komplexebben értelmezett vidékpolitika a járható út. Ennek a Nyilatkozatnak az első pontja pedig már a fenntarthatóságot emeli a politika középpontjába:
„A fenntartható fejlődés alapelve arra irányul, hogy megfordítsa az elvándorlást, szembeszálljon a szegénységgel, serkentve a foglalkoztatást és az esélyegyenlőséget és, hogy kellő választ adjon a jobb minőség, az egészségügy, a biztonság, a személyiségfejlesztés és a pihenés iránti növekvő igényekre, és, hogy hozzájáruljon a vidéki jólét növeléséhez. Azt az igényt, hogy a vidéki környezet minőségét megőrizzük és fejlesszük, be kell építeni minden olyan közösségi politikába, amely kapcsolatban van a vidékfejlesztéssel. Jobb egyensúlyt kell kialakítani a vidéki és városi térségek között, a közkiadások, az infrastrukturális beruházások, az oktatási, egészségügyi és hírközlési szolgáltatások vonatkozásában. A rendelkezésre álló erőforrások növekvő hányadát kell a vidékfejlesztésre és a környezeti célok elérésére fordítani.” CORK-i NYILATKOZAT 1996.
Bizakodhatunk, hogy az új gondolkodásnak feltétlen következménye lesz egy új vidékpolitika.
Nem beszélhetünk új gondolkodásról, ha az összefüggés rendszerében nem az új elemek lesznek a meghatározók. Milyen elemek ezek?
A fenntartható társadalom: amely generációkon keresztül fennmarad, működőképes, elég messzelátó, rugalmas és bölcs ahhoz, hogy fizikai vagy szociális ellátórendszereit ne tegye tönkre.
Az anyagi és energetikai fenntarthatóság eléréséhez a gazdaság anyag átalakító teljesítményének teljesítenie kell: a megújuló erőforrások használatának mértéke nem haladja meg azok regenerációjának mértékét; a nem megújuló erőforrások használatának mértéke nem haladja meg azt a mértéket, amivel kifejlesztik az őket helyettesítő fenntartható megújuló erőforrásokat; a szennyező anyagok kibocsátásának mértéke nem haladja meg a környezet asszimilációs, szennyezőanyag- feldolgozó kapacitását.
A tudásalapú gazdaságban a gazdasági növekedés és a termelékenység legfontosabb mozgatóereje a tudás.
A vidékgazdaság a vidéki térségekben az ágazatok komplex rendszerét fenntartható módon fejlesztő gazdaság, amely a technológiákra, a regionális tervezésre, a biológiai sokféleség védelmére, a mezőgazdaságra, a halászatra és erdészetre valamint a kertészetre, társadalmi infrastruktúrára, turizmusra, oktatási és nemzetközi kapcsolatokra vonatkozik, amely figyelembe veszi a vidéki térségek, közösségeik sajátos feltételeit, tiszteletben tartván a szubszidiaritás és a szolidaritás alapelveit.
A vidéki térségek gazdasági funkciói: helyet adnak olyan jövedelmező mezőgazdálkodásnak, amely biztosítja a lakosság élelmiszerszükségleteinek kielégítését; megújítható nyersanyagokat állítanak elő az ipar és az energiatermelés számára; teret adnak a kis- és közepes méretű vállalatoknak, amelyek mezőgazdasági, ipari, kézműves és kereskedelmi jellegűek lehetnek, továbbá különböző szolgáltatásokat nyújthatnak; alapul szolgálnak az üdüléshez és turizmushoz; megőrzik a genetikai erőforrásokat, amelyek a mezőgazdaság és a biotechnológia alapját képezik.
Tekintsük át néhány idézet alapján azokat a tételeket, fogalmakat, amelyek nem következnek az elmúlt ötven év gyakorlatából.
A szubszidiaritás
„Figyelembe véve az Unió vidéki térségeinek sokszínűségét, a fejlesztési politikának a szubszidiaritás alapelvét kell követnie. A lehető legnagyobb mértékű decentralizációt kell alkalmazni, amely az összes érdekelt szint (helyi, regionális, országos és európai) partneri kapcsolatára és együttműködésére épül. A hangsúlyt a részvételre és az "alulról felfelé" megközelítésre kell helyezni, amely kihasználja a vidéki közösségek kreativitását és szolidaritását. A vidéki fejlesztésnek lokálisnak és közösségi irányítottságúnak kell lennie a koherens európai keretek között” Cork-i Nyilatkozat (1996)
„ A szubszidiaritás nem csupán a magasabb szintű hatóságoknak a személy vagy a közösség ügyeibe történő beavatkozásra vonatkozó korlátozást jelenti, hanem azt is jelenti, hogy a hatóságoknak kötelessége cselekedni azért, hogy a személy vagy a közösség megkapja azokat az eszközöket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy önmagát megvalósíthassa. Így tehát a szubszidiaritás alapelve tovább megy annál, mint hogy egyszerűen a társadalmat alkotó egyének méltóságát és felelősségét védené. Irányultsága az, hogy a személyek kibontakozását minden társadalom céljává teszi.”
A vidékfejlesztés megítélése és annak forrásai.
A (Heartland Project 1980. 99 pontja USA) a vidékfejlesztési politika fő célját a következőkben fogalmazza:
„ A vidékfejlesztési politikának az emberek saját közösségükön belüli fejlődését kell elősegíteni és ezért olyan intézkedéseket kell tartalmaznia, amelyek erősítik a vidéki közösségek önállóságát (függetlenségét) és önfenntartó képességét, de olyan intézkedéseket is, amelyek ha szükséges, pénzügyi támogatást biztosítanak számukra. Azokat a jogszabályokat, amelyek korlátozzák a vidéki közösségek pénzügyi erőforrásainak kivonását meg kell szigorítani úgy, hogy a vidéki emberektől ne kerüljenek elvonásra az önfejlesztéshez szükséges saját erőforrások. Továbbá a falvak és kisvárosok lakóinak fel kell kutatniuk azokat a módokat, amelyek szerint mint közösség dolgozhatnak, hogy egymást segítsék és ezáltal minimalizálhassák a kormányzati segítség szükségességét.”
A vidék „endogén” fejlesztése:
„Azon vidékfejlesztést, ahol az ott élő közösség nem csupán elszenvedi vagy elviseli a külső erőforrást, hanem úgy integrálja, hogy az a saját önidentitását, vagy belső elemeinek gyengülését nem okozza, ezt a szakirodalom: a belső erőkre támaszkodó, “endogén-fejlődésnek” nevezi. Az endogén-fejlődés egyben a közösség olyan képessége, hogy a különböző hatásokra ne pusztán követő passzív viselkedéssel reagáljon, hanem önkezdeményező, önálló, önfejlesztő, aktív módon. Ahol ez a fejlődés létrejön, ott, az adott régióban, a kisebb térségben, a településen: a közösség életképes.
A vidék szociális megsegítése.
Az OECD vidékfejlesztési csoportja elnökének Deavers-nek a vidékfejlesztés szociális jellegéről a véleménye: „A vidékfejlesztés ahogyan azt a Vidékfejlesztési program meghatározza, szociális cél, de nem szociális (jövedelem átcsoportosító) program. Azok a vidéki lakosok, akik jóléte az adott ország által felállított szociális normák alatt van, valóban címzettei lehetnek olyan politikáknak és programoknak, amelyek sorsukat javítani akarják. De ez azért van, mert állampolgárai a nemzet államnak, partnerei a társadalmi szerződésnek. Nem azért mert vidékiek.”
Az Új vidékpolitikát igénylő Gondolatok szükségességét mutassuk be, egy konkrét kérdés kapcsán!
A 2007-2013-as időszak fejlesztési terve – az uniós kohéziós politikával összhangban – négy hipotetikus stratégiai pilléren nyugszik: a társadalmi és gazdasági kohézió, az ország versenyképességének javítása, a tudásvezérelt és megújuló társadalom megerősítése és a fenntartható fejlődés elvének érvényesítése.
Tudjuk, a napi események meggyőző tényei bizonyítják, hogy sivatagosodik a Duna-Tisza Közi Homokhátság, hogy az Ráckevei Soroksári Dunaág (RSD) haldoklik. Meggyorsítsuk a sivatagosodási folyamatot, a folyószakasz haldoklását, vagy megfordítsuk a kedvezőtlen folyamatokat, revitalizáljuk a folyószakaszt? Eldöntendő kérdés, de bármilyen döntés esetén a döntést követően nem lehet kétértelmű a hozzáállás!
Szóban mindig, minden szinttől olyan megerősítést kaptunk: „természetesen fordítsuk meg a sivatagosodási folyamatot, revitalizáljuk az RSD-t”. Ha viszont megnézzük a 2004 ősze óta elfogadott Határozatokat, stratégiákat, akkor azt látjuk, hogy az adott válaszok nem egyértelműek.
Például az OTK IV/6/c pontja: „A Duna-Tisza közi Homokhátság teljes területén a népesség helyben tartása, a természet degradációs folyamatainak megállítása a helyi adottságokhoz illeszkedő mezőgazdasági termelés biztonságának vízgazdálkodási, tározási, infrastrukturális intézkedésekkel történő megőrzésével, a ritkán lakott agrártérségek, tanyasi gazdaságok fejlesztésével, a szükséges agrárszerkezetváltással, valamint a hátság kedvezőtlen vízgazdálkodásának helyreállításával”.
Ez a pont elismeri a természet degradációs folyamatát (elsivatagosodást), de a talajvízszint csökkenését nem kívánja felvállalni, a vízpótlást nem tűzi ki. A részcélok, beavatkozási területek alpontjai között „A területen keletkező vízkészlet elfolyásának mérséklését, megakadályozását szolgáló vízvisszatartó létesítmények megvalósítása, valamint a meglévők rekonstrukciója” szerepel.
A mintegy 8-10000 km2 kiterjedésű Homokhátság, ahol mintegy 800000 ember él, az 1950-es években belvizekkel tele „szort” területként volt ismert. A Dunai árvizet követően - ami az ötvenes évek közepén a Solti térséget sújtotta – a terület belvíz lecsapolása megkezdődött. Negyven év elteltével 1995-re már az Országgyűlés foglalkozott a Hátságot sújtó talajvíz csökkenési problémával. A legnagyobb vízszint csökkenést1995-ben, az 1950-es évekhez viszonyítva Dabas térségében mutatták ki, ez akkor 6 m volt. 2005-ben már 10 m-t is meghaladta a csökkenés mértéke. Tehát 1995-2005 között felgyorsult a folyamat! Ezt a folyamatot, az OTK imént idézett pontja mintha nem is akarná tudni. Ezért tűnik úgy, mintha a feltett kérdésre kitérő válasz születhetett. A politika „elmaszatolt” válasza tükröződik az apparátus előterjesztésén, illetve az OGY döntésében.
Ha az iménti környezeti problémát kiterjesztjük területpolitika szintjére, akkor már veszélyesebb a helyzet. A világban több helyen pusztít a sivatag. Ahol a talaj vízkészlete fogy, a talajvízszint csökken és az éghajlati változás ezzel párhuzamosan csökkenő csapadékkal válaszol. A hatás, a sivatag terjedése, a terület megtartó-képességének csökkenése, az ott élők elköltözése. Mi is számíthatunk arra, hogy a belső migráció megnövekszik, ha a folyamatot nem sikerül megfordítani. A területpolitikai probléma így válik komplexé. A máshol bekövetkezett változások alapján prognosztizálható, a megtartó-képesség csökkenésből fakadó elvándorlás, a migráció, amelynek mértéke akár 30-50 % is lehet. A Homokhátság esetén ez akár 300000 - 400000 embert is jelenthet. Ha a kisebb adattal számolunk, és 300000 ember költözik el jelenlegi lakóhelyéről a következő 20-25 évben, akkor vagy a fejlettebb országokba távozik, de nagyobb a valószínűsége, hogy a Budapesti Agglomeráció déli területein fog letelepedni. A 300000 ember letelepítése, az ehhez szükséges infrastrukturális beruházások, a közigazgatási fejlesztések, a biztonsággal kapcsolatos fejlesztési igények meghaladják a mai árfolyamon az 5000-8000 mdFt-ot. A fő kérdés nem is a pénz, hanem az, hogy egy Szuburbanizált agglomerációt szabad-e még tovább, ilyen ütemben „zsúfolni”?
A politikának először vagy rá kell rábólintani a folyamatra, vagy meg kell akadályoznia azt. Itt most azt tapasztaljuk, hogy sem egyik, sem a másik verzióra nem kerül sor. Halogatást tapasztalunk, „kitérő” válaszok születnek. 2007-2013-ban felhasználunk 8000 md Ft EU-s forrást, nem vesszük figyelembe a várható migrációt, nem is akadályozzuk meg a természeti degradációt, és majd, ha elindul 300000 ember, akkor széttárjuk a kezünket és azt mondják a politika csinálók, amit azok mondanak ma, akik lecsapolták a Duna-Tisza közét, „nem gondoltuk, hogy ez a baj bekövetkezik”!
Az a nagy kérdés, hogy a politika hogyan tud érdemben bekapcsolódni a települési, a kistérségi, mikroregionális, megyei, régiós és az országos fejlesztések generálásába, koordinálásába, ellenőrzésébe, a folyamatirányításba! Ebben milyen munkamegosztások, hogyan épüljenek ki! A mai, illetve a korábbi gyakorlatból nem szabad azt a következtetést levonni, hogy a jelen ágazati irányítók modernek, korszerűek és EU politikákat naprakészen ismerők. Egyrészről nincsenek abban a helyzetben, hogy a korábbi gyakorlat tapasztalatait felhasználhassák, ilyen tapasztalat ugyanis szinte nincs is, másrészt a politika sem adott megrendelést mindeddig a 2007- 2013-as fejlesztéseket érintő politika hatékony gyakorlati kialakítására, illetve ennek a folyamatnak a politikai irányítási elemeire, valamint nincs minden szintre vonatkozó megállapodás a közreműködők között. Ezt ezután kell kialakítani.
Mind eközben az elmúlt 80 év legnagyobb világválságát prognosztizálják a szakértők.
Lehetséges, hogy Eisteinnek tényleg igaza van!
NJ
|
|
Kapcsolódó hírek:
A nők több segítséget várnak a férfiaktól és a társadalomtól
Munkanélküliség és betegség